R. Péter Írásaim

 

 

Nem tudom már, hogy hová mentem, úgy emlékszem maradt egy kis időm, és csak úgy céltanul sétáltam. Néztem egy kirakatot, és hirtelen furcsa közelséget éreztem magam mellett. Oldalra néztem, ott áll egy lány. Átlagos, enyhén hullámos barna haj, barna szem, világos modern póló, farmer. Ahogy ránézek, szemembe néz, és köszön.

-          Szia!

-          Szia! – / én ismerkedek utcán is, bár nem volt még rá példa. /

-          Voltál már „nonémpartin”? – kérdezi, minden bevezetés nélkül.

-          Nem! – gondolkozom, hogy mi lehet az, és valahogy nem zavar, hogy csak így belém kérdeznek.

-          Gondoltam! És érdekel?

-          Mi? – /te buta liba, most mondtam, hogy nem voltam még, honnan tudnám mi az!/

-          Hát, ez egy nagyon bensőséges kis parti! Ha gondolod, én meghívhatlak, tetszel nekem!

Mi van? Értem én, hogy valami zártkörű rendezvényre kaphatnék meghívást, de a „tetszel nekem” rendesen összezavar.

-          És mi van egy ilyen partin? – kérdezem, kicsit rendezve magamat.

-          Na jó, hagyjuk! – elfordul, és indulni készül.

Magamat is meglepem, megfogom az alkarját, gyengéden, de határozottan visszatartom.

-          Most már ne hagyjuk! – hangomban csöpp haraggal.

-          Aha! Szóval érdekel! – fennkölt mosollyal fordul vissza!

-          Igen! Engem minden érdekel! – csak a kíváncsiság hajt, de talán így megtudhatom, hogy miről maradok le.

Kihasználva, hogy még mindig fogom csuklóját, közelebb lép, szinte a számba súgja kérdését:

-          A sex is érdekel? – szemembe néz, megcsap az illata, a lehelete is finom, közelsége vonzóbbá teszi, mint külseje.

-          Az érdekel a legjobban! – mondom, hangomban olyan átéléssel, hogy megolvad a kirakatüveg.

-          Akkor gyere el! – egy névkártyát tesz a kezembe, a másik kezét hátul a hajam alá tolja, az arcomat simítva húzza vissza, hüvelyk ujjával végig dörgöli a számat. – Várlak! – és otthagy.

Hű, bammeg! Mi van most? Mi volt ez, ki volt ez? Nézem a kártyát, azon csak egy cím, és az időpont, „minden szerda este”. Olyan holnap is van, de mikortól este az este, és egyáltalán el akarok e menni, erre a nem tudom én mire?! A sex is, a noném is érdekes, a lány is felborított bennem valamit. Elmegyek, határozom el. Valami sejtelmes izgalommal telt az estém és a másnapom is.

Úgy találom, hogy az este tíz órától kezdődik. Növekvő bizonytalansággal közelítek a megadott címhez, az utca másik oldalán megyek, mintha nem is oda indultam volna. Meg kell nézem, hogy mi van ott. Ez egy kávézó! Ettől ijedtem meg? Valaki a bejárathoz lép, ahogy nyílik az ajtó látni, hogy egy „beengedő ember” ellenőrzi a vendéget, aki egy kártyát nyújt át. Hoppá! Ez még csak sem egy szimpla kávézó! Most kell döntenem! Vagy én is előveszem a kártyámat és bemegyek, vagy itt hagyom az egészet. Újból nyílik az ajtó, egy férfi jön most ki, a nagydarab kezet fog vele, váltanak pár szót és elmegy. Akkor megyek el én is, amikor akarok! Benézek, iszok egy sört, lesz, ami lesz, maximum hazamegyek. És akkor mi van? Legalább ilyet is láttam! Biztonság kipipálva, mehetünk! Mondom magamnak, és határozott léptekkel elindulok. Nyitom az ajtót, csak a hústornyot látom, de kártyám varázserejével félre állítom, már bent is vagyok. Mi ebben a nagydolog? Vagányan körbe nézek. Bal oldalt boxok, de csak kicsik, inkább kétszemélyesek, jobb oldalt asztalok. Szinte minden hely foglalt, a bárpultnál van csak egy szék, leülök.

-          Egy sört kérek! – mondom a pultos lánynak.

-           Nem! Inkább a másik fajtát! Válaszolok kérdésére.

Csak két asztalnál ül facér lány, az egyik sűrűn felém pislog. Amint kész a söröm, a pultos lány sokatmondóan rám néz, és elindul italommal a pislogós lány asztala felé. Leteszi, és ismét rám néz. Értem, értem! Itt ez a szokás. Lassan tápászkodva szállok le a bárszékről, nehogy azt higgye, hogy csak rá vártam. 

-          Szia……! – állok meg az asztalánál, majdnem bemutatkozok. - Én vagyok a… hát te kivagy! – veszem Süsü-re a figurát.

-          Ülj le! Tetszel nekem! – válaszol, mintha nem is hallotta volna belépőmet, de ez a „tetszel nekem” ismerősen hangzik.

-          Kérlek, mondd el mi itt a szokás, most vagyok itt először! – simítom ki, a ferdére sikeredett kezdést.

-          Első szabály! Nem akarjuk tudni, hogy ki, kicsoda! Azt sem hogy hol él, és mit csinál!

Nem érdekel senkit, ha száz gyereked van, és az sem, ha te vagy a miniszterelnök! Egy a lényeg, ha szimpik vagyunk egymásnak, akkor szeretkezzünk egy emeletszaggatót! Érted!!?

-          Értem! – de mintha egy repülőgép zuhant volna le tőlem pár méterre, úgy meglep az, amire számítani is lehetett volna.

-          És mi a második szabály? – kérdezem, de az összes vagányságom kipárolgott már.

-          A második szabály az, hogy csak egy szabály van, de azt már elmondtam!

A végét már nem bírja nevetés nélkül elmondani, bugyog belőle a röhögés, én is könnyen átveszem a vidámságot, együtt nevetünk, beavatásnak tekintem az egészet.

-          Szóval, itt mindenki a saját maga csalija? - térek vissza magamba.

-          Valahogy úgy! – mosolyog, és zöldes koktéljába kortyol.

Körülnézek, már csak az a másik lány van egyedül, párosával súgnak búgnak az asztaloknál. Van, aki romantikusan közelít, gyertyafény, kézfogás, ilyesmi, de vannak, akik már most összemarkolásszák egymást. A szokásosnál is halványabb fényben alig látszanak az összebújt párok, de lehet, hogy nem hinnék a szememnek, ha most valaki lámpát kapcsolna.

Asztaltársnőmet is megnézem, ebben a fényben velem egykorúnak látszik, de lehet, hogy fiatalabb. Festett közép szőke, aranyos arc, de semmi extra. Próbálom benne keresni azt a „szimpiséget”, ami elég ahhoz a bizonyos emeletszaggató akcióhoz. Nem nagyon találom, kezdek mentségeket kitalálni. Mivel, ide mindenki erős felindultságból jön, ezt gondolhatják rólam is, így a visszakozás, csak is a partner miatt lehetne. Mit tegyek? Nem jut eszembe semmi. Ebben a pillanatban megérkezik egy fergeteg, valaki megbontva a hely csöndes áhítatát, odapenderül asztaltársnőmhöz, és lekever neki egy csattanósat.

-          Ez az én pasim! Én hívtam, szállj le róla! Rendben? – már megismerem, ő az a barna lány az utcáról.

Most örüljek, hogy megmentett, vagy bánkódjak? Nincs időm gondolkodni, kézen fog és elhúz. Át a termen, el a kidobó mellett, aki állát és szemöldökét felhúzva csak annyit írt az arcára, hogy „ez van haver”. Egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy kiszakítom kezemet, és szabadjára engedem magamból az öntudatos férfit, de innen most jobb volt gyorsan távozni És amúgy is, valamit meg akartam ismerni, jobb, ha hagyom magam sodortatni még egy darabig. Egy kis piros női kocsi áll a bejárat mellett, kinyitja az ajtaját.

-          Gyere, szállj be, menjünk innen!

-          Már bocsi, de, hova és miért?

-          Ülj be, majd kitaláljuk, maxi hazaviszlek! – ez meggyőzően hangzik, beülök.

Azaz beülnék, mert a kidobó, utánam hozta az öngyújtómat és a cigimet.

-          Vigyázzál, mást el ne veszíts! – mondja, de nem igazán értem, hogy mire gondol.

Elindulunk. Meleg nyári este van, alig mozog a levegő, letekerjük az ablakokat.

Lendületesen vezet, vállig érő haját cibálja a huzat, időnként hátrasimítja a szemébe lógó tincseket. Pár percig meg sem szólalunk.

-          Van egy cigid? – kérdezi.

-          Tessék! – adom át, mindketten rágyújtunk.

-          Még a sörömet sem tudtam meginni! – mondom, mert csak ez jut eszembe.

-          Igyál ilyet! – lenyitja a kesztyűtartót, egy laposüveges Whiskyt vesz elő, de előbb ő húzza meg.

-          Te iszol vezetés közben?

-          Csak néha! – alkarjával megtörli a száját és átadja az üveget.- Bocsi a drámáért a presszóban, nagyon szar napom volt és még az a ribanc is bekavart.

-          Rendesen megleptél, az biztos! De az a szegény lány nem is tudhatta, hogy miattad kerültem oda!

-          Dehogynem, hogy pukkadna meg! Volt kártyád, tehát valaki hívott. Ennyire egyszerű!

      Kicsit kések, és már is el akar happolni. De hagyjuk! Van kedved dugni?

Éppen még egy kortyot akartam inni, de majdnem kiköpöm.

-          Ne haragudj, de nincs! – mondom, és mivel valóban így érzem, válaszomat áthatja a meggyőződés.

-          Jól van, csak kérdeztem! – piciny csalódás rezeg a hangjában. – Akkor gyere, úszunk egyet!

-          Ilyenkor? Hol?

-          Hát itt!

Kinézek, nekem elég elhagyatott helynek tűnik. Régi kerítést, elhanyagoltan burjánzó bokrokat és fákat látok csak, de víz sehol. Leparkolunk. Kiszállunk, ő hátra megy, a csomagtartóból két törülközőt vesz elő. Az egyiket átdobja nekem.

-          Na gyere!

Ebből mi lesz? A rozsdás kerítésből felhajt egy darabkát, lehajolva átférünk. Bent vagyunk a dzsungelben. Kicsiny, alig látható ösvénykén kanyargunk, legalább 3 percig, amikor tisztulni kezd a rengeteg. Gondozott gyepre érünk, hatalmas terület látunk medencékkel. Nincs díszkivilágítás, de néhol halványfényű lámpácskák terítenek maguk alá sárgás fénykorongot.

Megismerem, ezen a strandon már jártam!

-          Te figyelj…! – nem hagyja, hogy folytassam, mutató ujját a számra teszi.

-          Ssss! Tudom mire vagy kíváncsi! Igen, van őr, de csak egy és elől és alszik. Nem, kutyája nincs, és nem, én sem hoztam fürdőruhát.

Ahogy elmondta, vetkőzni kezd, gyorsan ledob mindent, és beugrik a vízbe. Nagyot csobban, majd kidugja a fejét a vízből.

-          Gyere már, nagyon jó!

Jó mélyen aludhat ez az őr! Na mindegy, ő biztos tudja mi itt a helyzi. Levetkőzök, és követem. Jólesik a hűs víz, meleg van, és volt ma egy – két izzasztó pillanatom is.

Nem nudiztam még, furcsa, de kellemes érzés, ahogy simogatják az áramlások az arany kulcsocskámat. Tudom mindenkinek ajánlani, egyszer legalább ki kell próbálni!

Úszunk néhány hosszt, érzem, ahogy dolgoznak az izmaim és lüktet a szívem. Többet kellene mozognom, jut eszembe, érezve, hogy ez a pár méter is, hogy leterhel. Megkapaszkodok a falnál, a nem tudom a nevét lány is beér, ő is megfogja a kőpárkányt.

-          Ugye, hogy jó helyre hoztalak! – arcán mostanra kisimultak a feszült vonások, diadalittas mosollyal tudatja, hogy őt, igen, csak is őt illeti minden érdem, ezért a kalandért.

Fejét hátraveti, lábával ellöki magát, és úszkál még egy kicsit, de csak körülöttem.

Egy hirtelen hozzám löki magát, hátulról kezével és lábával is átkarol.

-          Nem gondoltad meg magad? – kérdezi búgó hangon.

-          Nem! – mondom gyorsan, talán túl gyorsan is, de hanglejtésem nincs teljes összhangban a kimondott szó jelentésével.

Úgy tűnik, hogy nem érezte a bizonytalanságot a hangomban. Elenged, megfordulva arrébb úszik. Halkan mondja, de értem.

-          Fatökű!

-          Mit mondtá..ál?

Visszanéz, látja a szememben a huncutsággal vegyítet haragot.

-          Semmit, semmit! – és gyorsúszással menekül a másik oldal felé.

Utána vetem magam, könnyedén utolérem, de csak a lábfejét kapdosom el. Rugdosva menekül, nem érzi, hogy akár le is előzhetném. Még mindig csapkodja a vizet, nem tudja, hogy én már „feladtam”. Hagyom, hogy lehagyjon, és jóval előbb érje el a partot. Gyorsan kimászik a párkányra. Amint látja, hogy én csak lassú melltempókkal közelítek, megnyugszik. Csöpögő haját hátra simítja, arcáról is letörli a vizet a kezével.

-          Na mi van fatökű? Nyomomba se érsz?

Nem megyek el a medence széléig, pár tempónyira tőle taposom a vizet. Most látom őt először rendesen. Eddig csak mozgás közben láthattam, vagy a víz hullámzó dioptriáin keresztül.

Nagyon szép arányos teste van, mellei különlegesek, mert bimbói mintha az eget néznék, kissé felfelé állnak. Barna a bőre mindenütt, látszik, hogy fürdőruha nélkül napozik

-          Az lehet, hogy lehagytál, de talán nem is vagyok fatökű! – mondom, és lassan közelebb lebegek hozzá.

Ahogy közeledek, úgy nyitja szét combjait, arcán feszült várakozással. Egy nagyon szép punci tárulkozik elém, csak a tetején van egy kis szőrpamacs. Kiérek a párkányhoz, megfogom lábait, feljebb húzom magam, és egy kis nyalintást helyezek a combja tövébe.

-          Vagy még is az vagyok? – lököm el magam, lábfejemmel pezsgő habot keverve.

-          Te szemét! – rugdossa a vizet. - most megkapod! - feláll és utánam ugrik.

Lehet, hogy rosszul hiszi, hogy jobban úszik, mint én, de az ugrás miatt szinte beér. Inkább hagyom magam, elsőnek kezeit érzem a vállamon, majd nyakamon, le akar nyomni. Ezt azért már nem! Szembe fordulok vele, kezeit kissé „összecsomózom”, egyik kezemmel a két csuklóját fogom, a másikkal picinyt lenyomom a víz alá, de tényleg csak jelképesen, hogy lássa ki az úr! „Fuldokolva” kapkodja a levegőt, amikor felengedem, erősen túljátssza a dolgot. Annyira jól, hogy megsajnálom egy pillanatra és átölelem, úgy is ezt akarta.

-          Te rohadt szemét! – mondja a fülembe, de hangja selymes, és szorosan ölel.

Alig bírom magunkat fenntartani, mert most csak én taposom felszínre magunkat.

-          Gyere ki a szélére, ott kisebb a víz! – fogom meg a kezét és húzom magam után.

Engedelmesen követ. Ahogy elérjük a párkányt, ismét rám fonja magát, kezeit és lábait is körém csavarva megcsókol. Nem hittem volna, hogy a vízben meztelen ölelkezni ennyire izgató. Teljesen más egy popsiba így belemarkolni, mint szárazon. Voltam már lánnyal zuhany alatt, de ez sokkal jobb. Zsibbadtra csókoljuk egymást, alig enged a szorításból, de így nem tudok testével betelni. Megfordítom, álló szerszámom a popsija vágatához simul, kezeimmel a melleit keresem. Eleinte csak ujjam hegyével körözök a ruganyos párnákon. Kezeit hátratéve most ő simogatja fenekemet tenyerével. Picit eltávolodik, hogy kezével közénk férjen, és szerszámom köré fonja ujjait, föl – le húzogatja, ahogy kell. Rámarkolok a cicikre, szemem becsukom és próbálom megörökíteni ezt az érzést, hogy bármikor élethűen felidézhessem.

- Nem akarsz megint kiülni? Hátha, most jobban sikerül! – javaslom, de inkább csak azért, mert nem akarom megtermékenyíteni a vizet. Kiül, most egy kicsit másként, mint az előbb, talpait is kirakja, kezeivel maga mögött támaszt, széttárja combjait. Szinte arcomba tolja a puncit. Soha nem láttam még ilyen közelről és ilyen szögből ennyire szépet. Nem is tudok egyből hozzáérni, csak nézem. Talán a póztól, talán az izgalomtól az ajkak hirtelen szétválnak, elém tárva a titkos kis rejtekhelyet. A maga módján szólt hozzám, „kitárulkoztam, gyere, ne késlekedj!” Nem is várok tovább, szép lassan végignyalom a gáttól, a szőrpamacsig. Nyoma sincs a klóros víznek, testének sós ízét érezni csak. Újra végig húzom rajta a nyelvem. Csiklója gyöngyszeme már is kemény, bátran kimered, a békeidőben őt védő kis bőrcsuklya alól. Csak nyelvem hegyével legyintgetem, a bátor kis csúcsocskát, elnyújtott „mmm” betűk jelzik, hogy jólesik neki. Visszatérek a szárnyacskákhoz, beszívogatva húzogatom egy kicsit ezt, majd egy kicsit a másikat, kis mocorgás utal most arra, hogy ez sem rossz. Most újra, csak az alapverzió jön, a nyalintás a gáttól a gyöngyszemig. Csak szépen, lassan, újra és újra nem sietünk. Az izgalom így is fokozódik, de nem hagyom abba, csak finoman csinálom, hagy zsibbadjon még a szája széle is. Időnként váltok egy kis legyezgetésre, azután vissza a nyalásra. Közben eszembe jut egy technika, egy kissé nimfomán barátnőmtől tanultam. Amikor már érzem, hogy csúcs közelben járunk, csücsörítve megcsókolom a csiklót, kissé beszívva szopogatom. Beválik, kissé megemeli a csípőjét, mámoros hangon csak azt ismételgeti, hogy „csináld, csináld… ne hagyd abba” A végső pillanatokban úgy tolja magát számhoz, hogy alig bírok ellen tartani a nyakammal. Izmai felmondják a szolgálatot lassan hátára fekvésbe omlik, lábai a peremen át a vízbe lógnak, úgy piheg. Hagyom egy kicsit élvezni, amikor látom, hogy kezd magához térni, újra akcióba lépek. Bevezetem neki elsőnek egy, majd két ujjamat, óvatosan megjáratom egy kicsit, amint érzem, hogy már rendesen bizsereg a lány, az egyik ujjamat kihúzom, átirányítom a gáton túlra, a popsi lyuk környékére, de csak kívülre. Két ujjal két helyen izgatom, majd még a nyelvemet is peckéhez érintem, most már kicsit határozottabban mozgatva, mint az első körben. Kicsit nehéz így odahajolni, de tudom, hogy nem kell sokáig bírnom. Így is lesz, kisvártatva felhörög, felül, kezét széttárja, most látom az egyik markában egy fűcsomó van, és félig nyitott szemmel élvez, leírhatatlan hangokat adva. Ez szép munka volt, veregetném meg saját vállamat, de rám rogy, beveszem a vízbe. Még szerencse, hogy itt kicsi a víz, mert erőtlen testével, most nagy bajban lennék.

Most már én jövök! Jönnék, de nem tud magához térni. Céltalanul kószál rajtam a keze, ha nem fognám, a vízbe rogyna.

-          Gyerünk kislány! Még csak most jön a második felvonás!

-          Nem..mm, nee..em tudok mozogni, hagyjál…! – mondja zsibbadt hangon.

Na jó, akkor csak egy kicsit mozogj, a többit én elintézem. Karjait a partra teszem, gyorsan kiugrok és kihúzom. Felkapom még a törülközőm is, és odatámolygok vele egy kőasztalhoz. Leterítem a szövetet, és ráhasaltatom. Rápaskolok egy csípőset a popsijára.

-          Élsz még?

-          Élek te hülye! Csak az agyam még élvez! Nyomjad be!! – hangja kicsit tompa, mert a törlőbe beszél, de megriszálja a popóját.

Na jól van, mert nem szívesen nyomnám be egy félájult lánynak. Háta felszíne egy kicsit libabőrös, végig simítom magam fele, megfogom a popsi egyik féltekét, másik kezemmel magamnak segítek betalálni. Szinte magába szippant, annyira tág. Rámarkolok mind a két ruganydombra, úgy kezdem el magam a kéj felé reszelni. Galaktikusan finom. Érdekes, talán a körülmények, talán a bevezetés nem tudom, már most olyan jó érzés árad bennem szét, mint csak ritkán.

Tologatom, ahogy kell, nem tudom, hogy szereti, de valamit eltalálhatok a tempóval, mert a törlőt az arcába nyomja, és azzal tompítja artikulálatlan hangjait. Nem akarom figurázni, ez az egy póz is kielégítő lesz mindkettőnknek, ez már biztos. Az előjáték engem is túlpezsdített, így nem bírom sokáig. Tisztán érzem, ahogy a kisujjamig feltölt a mámor, lüktetve préselem magamat a lányba. Agyamba értékelés nélkül kerül be a környezet képe, de minden annyira éles és színes, mint amilyennek sohasem láttam még. Benyomom még egyszer-kétszer, csak kicsit kihúzva, és vissza ütközésig. Érzem hangján, hogy még bírta volna, de nekem eddig tartott. Ráhasalok a hátára, megcsókolgatom a nyakát.

Visszamegyek a vízbe, úszok még két hosszt, ő még hasalt egy kicsit, de azután ő is megmártózik egyet. Kimászunk, megtörölközünk, és öltözni kezdünk. Megfogja nadrágomat az övrésznél, és magához húz.

-          Tudtam, hogy meg fogsz dugni!  - arcán diadalmas mosoly, orrunk majdnem összeért.

-          Én nem voltam ebben ennyire biztos!

-          Én tutira vettem! – és finoman ellök! – Na menjünk, már nagyon késő van!

Beleegyezően mosolygok, úgy sem hinné el, hogy az elején még nem akartam. A kocsihoz érünk, mind a ketten a cigit keressük elsőnek. Rágyújtunk, egy ideig csöndben támasztjuk a kocsi oldalát.

Ő szólal meg elsőnek.

-          Találkozunk még? – arca mellett a keze, két ujja közt füstöl a bagó, arcán várakozás.

-          A kávézóban?

-          A francot, telcsiszámra gondoltam!

-          Szerinted?

-          Szerintem? Gyere el a kávézóba, ha érdekel, hogy mi van velem! – de már nem rám néz, eldobja a csikket, és rátapos.

Beülünk, elindul.

-          Hova?

Mondok egy helyet negyedórányira a lakásomtól. Szó nélkül tesszük meg az utat. Megállunk. Egy kicsit ülünk még az álló kocsiban, keressük a megfelelő búcsúszavakat. Egyetlen szót sem találunk alkalmasnak. Áthajol hozzám, de arca kérdően megáll előttem. Átkarolom magamhoz húzva, és vadul csókolni kezdjük egymást, majd egyre finomabban, a végén már csak pihekönnyűen. Lassan távolodik arcunk, érzem itt a pillanat.

-          Szia! – kiszállok, és határozottan elindulok.

Letekeri az ablakot, de amikor látja, hogy nem állok meg, gázt ad. Már mozog a kocsi, amikor kiszól az ablakon.

-          Fatökű!

Ez az utolsó emlékem róla. Ha eszembe jut, akkor ez a rész mindig előtolakszik. Bugyuta egy dolog tudom, de nekem ő az a lány, akivel egy kalandosat szeretkeztem, de csak „fatökű” maradtam neki. Háromszor is elmentem még a kávézóba, de ő nem jött el egyszer sem. Sokszor eszembe jut, talán többször is, mint ami normális. Most újra nyár van, és egyre jobban hiányzik. Meleg van, és úgy úsznék egyet az éjszakában.