R. Péter Írásaim

Amikor megláttam még nem értettem. Lehet, hogy még most sem értem, hiszem csak, hogy értelmem felfogta a mondanivalót. Nem! Ez nem csak teória. Tudom, hogy megfogtam a lényeget, a csomó és a vonal ellentmondásos játékát megértettem. A művész oly egyszerűt alkotott, annyira tömörítette mondanivalóját, hogy csak a félkegyelműek nem értik a lényeget. Egy csomó a vonalon. Lényegre törő, látványos kép. Annyira jó, hogy kár, hogy nem én ragadtam egy falnyi papír, és vastag filcemmel nem én kanyarítottam oda azt a vacak csomót a vonalra. Őrület! Fehér alapon fekete vonal, rajta egy csomó. Én csak aktokat festek. Teltet, vékonyat, szendét és merészet. Nekem mindegyik tetszett, de kiállítani nem akarta senki.

Látom a földben a csöveket, a hóban a tengervizet, papírban a masszává oszlott rongyokat, és a rég meghalt énekest hangszóró vásznán át. 

Leestem egy fáról, nem túl magasról, de szerencsétlenül. Nem az ág reccsent el alattam, nem is a szél fútt le, egyszerűen csak ellökött magától a növény, mint az ellenkező oldalon összenyomott mágneseket a láthatatlan erő. Eltört a gerincem, a kezem és bevertem a fejem is. A mentősök jót röhögtek rajtam, miközben kérésükre elmeséltem eséses esetem, de nekem fájt minden szó. Persze a diagnózis csak nagy dózis röntgensugárzás eredményeként derült ki. A kórházban ijesztő és rideg volt minden, talpaimat ötpercenként szurkálták, hogy érzek-e. Éreztem, bár zsibbadt mindenem. Az első éjjel nem aludtam, azaz nem hiszem, hogy alvásnak nevezhetnénk azokat a pillanatokat, amikről úgy tűnt, hogy nem én éltem át, de közben tudtam, hogy itt fekszem a kórházi ágyban. Furcsa azt álmodni, ami van, de velem ez történt. Másnap fájdalomtól megmozdulni képtelen testemet elcitálták CT-re, és utána minden anyagot megvizsgáltak, ami belőlem kijött, vagy kiszedhető volt. Fáradtan ért a következő lámpaoltás, ezért reménykedtem némi álomban. Fejem zúgott az ütéstől, kissé szédültem is, és csak most ért utol az a halálfélelem, amit az a nagy a kő okozott, amely földre érkezéskor csak pár centire kerülte el koponyámat. Alvásra éhes elmémben lángoltak az emlékek és az öröm is, hogy valahogy megúsztam, de a közelben elhaladt halál hidegségét még mindig éreztem. Rengeteg erős emléket kellett volna, hogy az ütődéstől megsérült idegrendszerem feldolgozzon. Képtelen helyzetbe kerültem. Nem tudott bennem eldőlni, hogy a pihenés, vagy az élmények feldolgozása fontosabb-e. Az alváshoz nyugalom kellett volna, a feldolgozáshoz pedig pihentség, de mindegyik előbb akart megtörténni. Ha aludni akartam, akkor az emlékek nem hagytak, ha gondolkodni szerettem volna, akkor belső szavaim elfolyósodtak, elnyúltak, és a felidézett gondolatok egy sötét szobában pattogtak csak, erőtlen akaratomon nevetve. A fájdalmak egész törzsemben erősödtek, de fájdalomcsillapítót nem kaptam. Azt mondták, hogy „bármi történhet még" és akkor jól jöhet az, ha mindent érzek és magamnál vagyok. Kösz, gondoltam! Újra félni kezdtem, attól a „bármi történhettől", ami belső vérzést, vagy sok minden mást is jelenthet, és ha jön, akkor csak is szenvedést hozhat, de esetleg a végemet is jelentheti. Nem jó szó az, hogy féltem. Elgyötört testemet átjárta az elmúlás érzése, tehetetlenül figyeltem, ahogy képzeletemet kihasználva főpróbát tartott a halál. Még erősebb fájdalmak jöttek, és akkor talán álmodtam. Nem tudom, hogy lehet ilyen állapotban álmodni, talán ez nem is az volt, de erre nincs más fogalom. Gyerek voltam újra, csecsemő, szavak nélkül éreztem, létezésem túl nyúlt testem határain, a mindenség része voltam csak. A mindenséget, mint végtelen óceánt éreztem, és észrevettem, hogy ennek a vizén úszik egy fekete jégtömb. Nem tudtam, hogy miként kerültem közel hozzá, hisz tudtam, én vagyok az óceán, és a nagy vízben bárhol létezhetnék. Tudatom még is ide fókuszált, erre a jégtömbre, aminek hidege és komorsága elborzasztott. Nem akartam látni, taszított, tehetetlen dühömben sírtam. - Most próbálom szavakkal elmondani azt, amit álmomban csak éreztem és láttam, de nehéz, mert csecsemő voltam. Még semminek sem volt neve. – Elkeseredett voltam, sokat sírtam, de egyszer csak fényt láttam, meleg fényt, amely egyre erősebben sütött a jégtömbre. Kezdtem érezni, hogy a jégtömb is én vagyok, és a jóleső melegség engem simogat. A komor fekete tömb lassan elolvadt, de én nem tudtam elfelejteni a meleg fényt. Vágytam rá, ki akartam szakadni a vízből, valami formát akartam ölteni, hogy a fény tudja, hogy hova kell küldenie a melegségét. Nem sikerült. A forma nem jött létre és a fény sem talált meg. Meg-megjelent ugyan, jó volt érezni, de nem volt annyira erős, mint legutóbb. Újra minden lettem, figyelmem fókusza megszűnt, egyszerre voltam jelen mindenütt. Jó volt ez az állapot, mondhatnám boldogság volt csak úgy létezni, de a melegség még jobb volt. Vártam az újabb tömböket, vártam bármire, aminek formája van, mindegy hogy hullám, vagy sziklacsúcs, csak legyen valami, ami segít elhozni a meleget. A következő alkalommal megtartottam egy kisebb fekete jeget és elkezdtem hozzá kikötni mindent, amit arra sodort a víz. Napról-napra nőtt a szigetem, és egyszer csak azt vettem észre, hogy ugyan a mindenség óceánja továbbra is körülvesz, de én nem tudok már beleolvadni. Figyelmemet már csak a szigetre tudtam irányítani, amit „Én magamnak" kezdtem nevezni, de akkor ezt még a „baba" szó jelentette. A fekete jeget is elneveztem juj-nak, a melegség forrását mamának. Álmom ebben a szakaszában kezdtem rájönni arra, hogy valami szokatlan életfilmet látok, amiről azt szokás mondani, hogy „lepergett előttem", bár, ez a film egyáltalán nem volt pergős, és talán filmszerű sem. Most utólag furcsa csak, hogy álmomban miként is értékeltem magát az álmot, és az is szokatlan, hogy nem féltem egy kicsit sem. 

Legkedvesebb barátom esküvőjén, amikor az angyalok lába megérinti a földet, az emberek az ég felé lebegnek, a felhővé puhult padsorokból ámulunk a mennyei pompán. Láng nélküli hideg tűz tisztítja meg lelkünket a pillanat örömére, s hajdan élt szentek ülnek közénk csendesen. A siető akarat tévesztő keze bús nótát húz fülünkbe és a temetésre szánt harmónia végleg elszakítja áhítatom fehér selyemszálát. A csukott szemem mögötti sötét fáradság nyitva felejti bensőm rozsdás vaskapuját, amely az ünnep perce, és az ezer hétköznap végtelensége közt megrekedt. Alvó gyermekek közt suhanó édesanyák óvatosságával lelkem lélegezni kezd, beszívva mások világainak teremető csóváit. Zajló folyók mederig jeges áradata nyom a kavics karcos ajzatra, kínzón szabdalva kihűlő testemet. Kő alatt sarjadt sárgán torz növény keservével mászom ki a légre, menekülök, mint a hamisan vádolt hűtlen, ki elhagyni kényszerült igaz szerelmét. Két kezem tárva, arcom a nap felé fordítom, szárnyatlan repüléssel indulok a fény felé. 
Mennyire képmutató is voltam valamikor! Mint egy gyermek, aki ünneplőjét szakította, s most szégyellős csorba mosollyal settenkedik el. Bánt az is, hogy mennyire belefásultam már lázadni a lelkiismeretlenek gyalázkodásai és a talizmános gyógyítók ellen. Álmaim vértől csúszósak, belőlem eredendően pogányok, nincs aki megértene! Bűneim nem törli el sem a megbánás, sem a szeretet elfogadása. Úgy teszem majd lábam a legyőzött világra, hogy annak szemére már a halál húzott sötét hályogot. S jómagam tébolyult jókedvvel táncolok majd az elhunyt koporsóján, utolsó sírásóként, ki már csak magát temetheti el.

A nyár első napja szúrós erős fénnyel árasztotta el a várost. Hivatalosan nem ez volt a nyár kezdete, de Katának külön belső naptára volt. Ő ezt a napot érezte először nyárnak. Persze nem volt ebben a napban semmi különös, az autók és az emberek ugyan olyan eltökéltséggel igyekeztek céljuk felé, mint tegnap, de Katalin a levegőben érezte a változást. Idén nem tudott örülni ennek a napnak. Valami langymeleg erjedést érzett lelkében, amely úgy emésztette őt, mint az idő a kamrában felejtett burgonyát. Mindent úgy tett, mint eddig, de belül már nem érdekelte semmi. Valami nagy ürességet érzett, amit nem tudtak feltölteni már a régi barátok sem, és az a sok zöld sem, aminek a látványára úgy vágyott egész télen. Menni akart. Elmenni innen, elmenekülni a semmi elől a valamibe. Nagyanyó jutott az eszébe, akire mindig ölelő melegséggel tudott gondolni, akinek mesebelien szép háza van, és akkora kertje, hogy el lehet benne tévedni. Most egy kis fényt érzett magában, amit hamar kioltott egy kérdéssel, hogy „mit keresek én ott?” Nem tudta a választ, ez újra visszazökkentette a semmibe, de érezte, hogy akkor is mennie kell. Menni, hogy valami történjen, el innen a sok együgyű városlakótól. Az a sok ember csak elárasztja az utcákat, mennek, mintha kötelező lenne, és a kávéházak teraszán dohányoznak, hangosan nevetgélnek, és azt hiszik, hogy élnek. Pedig dehogy élnek. Csak ellesték másoktól, hogy miként kell viselkedni, és ők is ugyan azt teszik, mint az elődeik. Talán még soha nem gondolkoztak el azon, hogy mi az élet, csak jönnek-mennek és teszik a dolgukat, amit egy láthatatlan forgatókönyvben írtak elő nekik. Kata már elgondolkozott az életen, de még nem találta meg a választ. Valami sejtelmes ködben ott lebegett a cél, maga a megoldás, és néha még közelített is hozzá, de mostanában csak egyre távolabb érezte magát az értelmes léttől. Telefonon megkérdezte a menetrendet. Indult vonat, nem is sokára. Hamar becsomagolt, hívott egy taxit. Nem volt képes buszra szállni. Fizikai taszítást érzett az emberekkel kapcsolatban, és volt, hogy egyszer hányingere is támadt a tömegtől. Gyorsan megvette a jegyét, felszállt és az ablak mellé ült. A vonatos emberek mások. Még a városi ember is megváltozik, ha vonatra száll. Ennek a járműnek van valami varázslatos hatása, ami összehozza az embereket. A rohanókat lelassítja, és még a morcosak arcára is képes mosolyt tenni. Már is jobban érezte magát és eszébe jutott egy régi játék, amit utazások közben szokott magában játszani. Nézte az arcokat és megpróbálta kitalálni, hogy kit hogy hívnak. Voltak Józsefes arcok, Pistásak, de Évásak és Erzsisek is, de voltak, akiknek biztos, hogy valami kacifántos nevük van. Most is látott egy lányt, akit legalább Fruzsinának, de lehet, hogy Friderikának hívnak. Elindult a vonat. Szépen lágyan, nem úgy, mint egy busz, vagy egy villamos, ami akkorát lök az utasokon, hogy mindig kapaszkodni kell. Lassan elfogyott az a sok sínpár, ami mind a pályaudvarra vezetett, csak egy maradt, amin gurultak. Soha nem látott külvárosokon mentek át. Azt gondolta, hogy ezek a házak csak díszletek, mert ilyet nem látni soha, csak a vonatablakból. Azután ezek is eltűntek, csak mezők és rétek jöttek és kanyargós földutak, amik a végtelenben indultak és talán oda is tartanak. Nagyanyó nem lakott messze, de ez a másfélórás utazás elbágyasztotta. Kellemes félálomszerű állapotba került, olyan „minden mindegy” érzés fogta el, ami jó volt. Leszállt, vállára kanyarította nagy piros sporttáskáját, amit még félig sem pakolt meg. Könnyű volt a táska és könnyűnek érezte magát is. Nem is kereste a buszmegállót, gyalog indult neki a falunak. Nagyanyó az utolsó házban lakott. Nem volt messze, de ha kétszer ennyit kell gyalogolni, akkor is ezt választotta volna. Nyikorogva nyílt a kertkapu. A ház és a kerítés közt egy arborétum terült el, nagyanyó évtizedek alatt végzett munkájának eredménye. A futók a lugasra futottak a gyalognövények vegyesen, de még is rendezett sorokban díszítették a kertet. Mindig nyílt valami. A gondos válogatás eredményeként, a kert tavasztól késő őszig virágzott. Táskáját ledobta a kis előtérben és a „Szia nagymama” kiáltására várta, hogy honnan érkezik a válasz. A konyhából hallatszott, a „Gyere kis unokám, itt vagyok!” .

Süket Sanyi

Sanyi süket volt és beszélni is nehezen tudott. Nem volt szép, de legalább ronda sem. A haverjai, már az a kevés halló, már mind rég becsajozott, csak neki nem volt még senkije. Amíg csak szemezni kellett, meg mosolyogni, addig nem volt semmi baj, odajöttek hozzá rendre a lányok, de amint elkezdett harákolva mutogatni, szépen elrebbent mindegyik. Az intézetben akadt volna sorstárs lány, de Sanyi azt gondolta, hogy elég lesz a majdani családjában egy olyan, mint ő. 

Egyre szomorúbb lett, csavarták a hormonok, és az önbecsülésének sem használt a csajmentes állapot. Volt egy haverja a Zoli. Ő találta ki, hogy menjen be a városba, keressen egy kupit, és legalább egészségügyileg könnyítsen magán alkalmanként. Elsőre elkergette a gondolatot is és Zolit is, de később még is csak ráállt. A rosszlányok igen rendesek voltak vele, mivel a hátránya mellett a kezdőségét is figyelembe vették. Ott volt Zsú, aki csak másodikra töltött vele egy órát, és hagyta, hogy minden úgy történjen, ahogy Sanyi jónak gondolta. Persze a pornófilmek, amikből tudásának alapjait szerezte, nem teljesen életszerűek, de más tapasztalat nem lévén, Sanyi ezt hitte jónak. Zsú nem szólt bele, hagyta és átélte vele a harmadrangú filmek koreográfiáit. Sanyi nagyokat élvezett, hiszen neki fogalma sem volt a finom női hangokról, amelyek a partner élményeiről adtak jelentést, csak tömte a lányt, ahogy neki jólesett. Így nem is lett volna semmi gond, de az alkalmankénti tarifák lassan felemésztették az összes spórolt pénzét. Pedig Zsú már engedményt is adott, csak jöjjön és hagyja, hogy elmondhassa neki, ami egyszerűnek tűnő lelkét nyomja. 

Ez úgy történt, hogy Sanyi szájról olvasott és csak a mimikájával válaszolt. Ha kellett szomorú volt, ha kellett nevetett, vagy mérgelődött az elhangzottakon. Zsú nagyon hálás volt ezekért a beszélgetésekért, amit repetával jutalmazott. Meztelen ültek az ágyon egymással szemben, hogy Sanyi értse a beszédet, közben Zsú simogatta, vagy kézimunkázott neki, amit orálisan fejezett be. A pénz elfogyott és eljött az utolsó alkalom. Zsú vett neki egy pólót, „ I love the Elephants” felirattal, és a többféle kielégítés után könnyes búcsút vettek. Alig telt egy hét, Sanyi nem bírt már magával és a szükség ötletet adott neki. Készített egy táblácskát, „Szia Sanyi vagyok! Nem hallok, mert rossz a fülem, de szájról olvasok, szívesen meghallgatlak!” felirattal, és szombaton újra meglátogatta a diszkót. A Zsú-tól kapott pólót vette fel, újra szemezett és visszamosolygott a lányoknak. 

Eljött a nagy pillanat. Leült egy kedves lányka asztalához, akivel már többször is összemosolyintottak, és akkor elővette a táblácskáját. Persze volt nagy zavar, a lány azt hitte, hogy ez csak vicc, aztán zavarba jött és kínjában nevetett, de persze megbánta és jóvátételként megkérdezte, hogy „hogy vagy”. Valahogy érezte, hogy ez lesz az első kérdés és erre fel is készült. Megfordította a táblát, amire ezt írta: „Én jól, de kérlek, inkább mesélj magadról, rólam majd később!” A lányka közelebb hajolt, hogy jobban olvashasson, és némi zavart vigyor után azt mondta: 
- Szia! Én, Évi vagyok, most költöztünk a faluba, és nem nagyon ismerek még senkit. Te itt születtél? 
- Sanyi bólintott, hogy igen. 
- Gondolom kíváncsi vagy, hogy hol laktunk eddig!? Eddig városban laktunk, de a szüleim….. – és csak mondta.., és mondta, szinte az egész életét. 

Magának tette fel Évi a kérdéseket, amit szerinte Sanyi kérdezett volna, és egyből válaszolt is rájuk, annyira bőven, ahogy jónak gondolta. Sanyi bőszen bólogatott, együtt érzett, szomorkodott, vagy nevetett a hétköznapi históriákon. Nem zavarta az ordító zene, a mások kiabáló beszélgetése, mivel ezeket nem hallotta, ő csak Évire figyelt. Ez a kitüntető figyelem jól esett Évának és nem is tudta, hogy ezért, vagy másért, de közelebb húzódott Sanyihoz. Megfogta a kezét, mert jól esett neki, hogy végre van valaki, aki csak rá figyel, nem válaszol úgy egy témára, hogy: „jó, jó, de ezt hallgasd meg…”. Egy érzés kezdte feltölteni Évit, vonzalmat érzett, hogy „igen, itt egy fiú, aki nekem való, aki csak velem törődik”. Még valami, „..amit mondok neki, azt nehezen adja tovább”. Ez a gondolat Évát szokatlan izgalommal töltötte el. Valami bensőséges kapcsolatot érzett már is, valami kivételes lehetőséget ebben a fiúban. Kicsit elhallgatott, majd mondott valamit a zenéről, ami éppen szólt, bár tudta, hogy úgy is hiába, de közben egy döntésén gondolkozott, hogy elmondjon-e valamit, vagy sem. A harmadik koktél segített az elhatározásban és kibökte. 
- Neked elmondom egy titkos vágyamat, mert tudom, hogy úgy sem mondod el másnak! – és zavartan nevetett közben, mondta, hogy bocs, tudod, hogy nem egészen úgy értettem. 
- Sanyi biccentett, hogy semmi baj. 
- Tudod azt szeretném,…. az lenne a jó.., ha lenne egy fiú, aki ennyire rendes és normális, mint te, és az a bizonyos fiú, legalább egy órát kényeztetne! - Sanyi értetlenül, de beleegyezően intett, hogy rendben, de hogy? 
- Hát, tudod…! – Sanyi még nem tudta. 

Évi kért még egy koktélt, erőt ivott magába, kissé közelebb húzódott Sanyihoz, majd egész közel hozzá, de úgy hogy a szája még látszódjon, neki kezdett, hogy elmondja: 
- Hát tudod, arra gondoltam.., izé, hogy… ott alul…., na érted már!? – Évi megcsókolta Sanyit, ő visszacsókolt, szenvedélyesen fonódtak egymáshoz. 
Amikor abbahagyták a csókot, még egymást átölelve maradtak. Évi Sanyi fülébe kezdett sugdosni, persze az első szónál eszébe jutott, hogy mindez hiába, de ettől még jobban felbátorodott. 
- Kívánlak, akarlak! Érted? Persze, hogy érted, csak úgy teszel, mintha nem is hallanál, de kívánsz érzem, jobban tudod, hogy mit akarok mint bárki más! 

Sanyi csak a forró leheletet érezte a füle körül, és ezen kívül a szenvedélyes szorításokra és a mozdulatocskákra tudott csak figyelni. Zsú-nál soha nem élt át ilyet. Remélte, hogy arról van szó, amire várt, egy olyan vágy jelzéseit veszi, amit ő is érez, csak egy másik emberben, aki tőle akarja a gyönyört. Annyira izgalomba jött ettől a gondolattól, hogy önkéntelenül is úgy tett, ahogy Zsú-nál többször is, a saját lábai közé nyomta a lány kezét. Évi erre megdermedt, majd felállt és elment. 
- Ezt valahogy elrontottam. – gondolta, de nem tört le, hiszen ez még csak az első próbálkozás volt. 
Körülnézett, a villódzó fényben ugrándozó, támolygó tömeget látott csak, amiből kibontakozott egy lány, egy pont olyan lány mint Évi, kezében két kabáttal, amiből egyik az övé volt. Évi szája azt mondta, hogy „gyere” és biccentett a fejével a kijárat felé. 
- Honnan tudta, hogy melyik az én kabátom? 

Nem tudta meg, de nem is érdekelte, hiszen fontosabb volt a tapasztalat megszerzése, arról, hogy miként lehet a lányokkal barátkozni. Kiértek a szabadba, hideg levegő húzta össze arcukat, most érezték csak, hogy milyen párás elhasznált volt a levegő odabent. Éva elé állt, hogy beszélhessen. 
- Gyere kísérj haza! Még nem is meséltem a barátaimról! Képzeld a legjobb barátnőm milyen szemét volt múltkor, amikor… - de mivel elindultak, Sanyi már nem tudott szájról olvasni, csak időnként hümmentett egyet, mint aki hallja a történetet. 
Évi messze lakott, vagy fél órát gyalogoltak. A lány szája körül egyfolytában áramlott a pára, ebből látta, hogy végig mesélte az utat. Időnként ránézett, volt, hogy a lány nevetett, volt, hogy majdnem sírt. Zsú-tól hallott történetekre gondolt, biztos hasonlók hangzanak el most is. 
Kicsit sajnálta Évit, hiszen biztos nincs neki senki más, akinek elmondhatja az élményeit. 

Megérkeztek, a hosszú ház két részből állt, az épület végében külön bejárattal nyílt Évi lakrésze. Sanyit az ajtaja elé állította, „itt várj” mondta és az előbbi ajtón bement köszönni a szüleinek. 
- Minden rendben, gyere be! – mondta, amikor visszaért és már nyitotta is az ajtót. 
Ha van legénylakás, akkor ezt lánylakásnak kell nevezni, gondolta Sanyi. Sok rózsaszín dolgot látott, babákat, csecsebecséket. Képek, párnák mindenütt,… olyan pihe-puha volt az egész szoba. Évi leült, feltette a kezét a feje mellé, a lábát felhúzta és Sanyira mosolygott. Sanyi nem tudta miért, talán valami filmben látta, de kinyitotta a hűtőt, talált benne egy üveg vörösbort, kinyitotta, két öblös pohárba töltött. Miközben a poharakat kereste talált egy gyertyát, azt is meggyújtotta, lerakta az asztalkára és leült a lány mellé. Koccintottak, lenyeltek két kortyot, majd csókolózni kezdtek. Sanyi nem tudta igazán, hogy hogyan kell, csak tette, ami neki jól esett, és azt a mozdulatot folytatta, amire a lány igenlően válaszolt. 

Évi kibontakozott az ölelésből és elment zuhanyozni. Meztelen jött vissza, egy mozdulattal ledobta a rózsaszín ágyterítőt a rózsaszín ágyneműről, és ráfeküdt széttárt lábakkal. 
- Gyere kényeztess! – mondta, és kezével széttárta a dobocskáit. 
- Most jön az a bizonyos óra, amit a diszkóban mondott. – gondolta Sanyi, és összeszedte minden ismeretét, amit a nyelvmunkáról tudott. 
Ez kevésnek bizonyult, mert Évi hamar megbökdöste a vállát, jelezve, hogy beszélni akar vele. 
- Figyelj! Csak finoman, nem sietünk, és inkább csak itt! – mutatta ujjával a kedvenc pontot. 
De nem is túl sokára újra jött a bökdösés. 
- Kérlek, add az egyik kezed! Ha szorítom jó, ha nem, akkor próbáld másként! Rendben? 

Sanyi bólintott. Nem telt bele tíz perc, Sanyinak még a fülét is szorította Évi. Sikongatva élvezett el többször is, persze csak ő hallotta saját magát, vagy talán nem is tudta, hogy mit csinál. Amikor jött a csúcs, Sanyi fejét a combjai közé szorította, oldalra fordultak, és csípőmozgásokkal diktálta a ritmust, amit a teste kívánt. Kihasználta az órát és a fiút is teljesen. Amikor már nem bírta tovább, magához húzta a fáradt nyelvű fiút, és azt mondta neki: 
- Most te jössz, folytassuk azzal, ami neked jólesik, én már teljesen kielégültem. 
Sanyi nem volt rest, ledobott magáról mindent és a nyáltól és izgalomtól nedves tájékra célzott. Zsu-nál soha sem érzett ilyet. Forróbb és lágyabb volt Évi belseje, mint bármi, amit eddig tapasztalt, vagy elképzelt. Betolta magát a lányba, és eddig soha nem érzett gyönyör töltötte el. Azt hitte, hogy Zsú-nál, már megtapasztalta a szeretkezés legjobb érzéseit, de ez valami teljesen más volt. Eszébe jutott, amit Évi az elején mondott, hogy „nem sietünk” és lassú mozdulatokkal kezdte el bejárni a lány örömzónáját. Kihúzta, hogy már csak a makkját ölelték az ajkak, majd visszatolta olyan mélyre, amennyire csak tudta. Nem bírta sokáig a lassúzást, a lány testének a rángatózásaiból is a gyorsítás látszott szükségesnek, hát tette, amit a teste kívánt, és nyomta, ahogy csak bírta. 

Kint fény gyúlt, lehet, hogy az aggódó szülők néztek át a zaj miatt, de Sanyi nem hallhatta, hogy kopogtak-e, Évi, pedig nem volt abban a helyzetben, hogy törődhessen ezzel. Egymást kergették egyre magasabbra, vagy egyre mélyebbre a mámor pezsgő tengerében. A csúcspont után szétváltak, a világ önként bezárta kapuit, és eldobta a kulcsokat. Csak egy zizegő meleg rét maradt, ami felett együtt lebegtek át a boldogság édes rétegein. Persze elszálltak ezek a pillanatok is, és maradtak a lucskos testek, és a vágy, hogy mihamarább megismételjék azt, ami ennyire jó. Megmosakodtak, felöltöztek, és a kapu előtt búcsúzkodni kezdtek. A mozdulatok elárulták őket. Csak azok búcsúznak így, akiknek a testük is vágyik a másikra. A széptevő fiúk az álmodó lányok csak enyelegnek egymással a ház előtt, csak a vágyaikat próbálják keltegetni az este védelmező sötétjében. Az ő ölelésük szoros volt, a ruha milliméterein keresztül már érezték a legközelebbi találkozás hevületét. A másnapok családi vasárnappal és szürke hétfővel vitték őket más utakra úgy, hogy közben csak egymásra tudtak gondolni. 

A fokozódó vágy, vagy a szerelmesek szerencséje hívta-e őket ugyan arra a helyre nem tudni, de lehet, hogy csak az elfogyóban lévő kenyér. Néhány más vásárlóval együtt, ezt az időpontot találták megfelelőnek, hogy lemenjenek a pékhez. Legszívesebben egymásba borultak volna, de a közönség visszatartotta őket, és így csak egy visszafogott mosolyt küldtek egymásnak. Hazafele még is együtt indultak, Sanyit nem érdekelte a kerülő. Átkarolta a lány derekát, lesz ami lesz, hiszen miért is nem vállalhatnák egymást. Évi beadta a kenyeret a szüleinek, bemutatta Sanyit, majd valamit rebegett, hogy a fiú segíteni jött, és már húzta is ki kézen fogva a lakrészből, a saját „leánylakása” felé véve az irányt. Repültek a rózsaszín párnák, recsegett a varrás a ruhákban, ahogy vetkőztek. Valami vadság költözött a szobába, ami csak a lágy nyelvcsapásokra szelídült meg kissé, de a gyönyörtől tekergőző testekbe hamar visszatért a követelőzés, megkapni a zizegő rétet, elválni ettől a sárgolyótól, ha csak percekre is. Nem volt szép, ahogy egymásnak estek. Markolták, csípték, döngölték a másik testét. Mindketten magukkal törődtek csak, a saját örömüket sajtolták a másikból versengéssé alakítva a szeretkezést, ezzel minden érzést tovább fokozva. Évi önkéntelenül is beleharapott Sanyi vállába, aki a fájdalomtól a lány hajába markolva húzta őt el, hogy megakadályozza a folytatást. Évi felszisszent, majd egy mosoly után csókra hívta szájával „ellenfelét”, megálltak egy kicsit, kívül-belül egymásban, egymáson.

Sanyi nem tudja miért, de kiszállt a lányból és felállt. Lassan elindult, majd visszanézett meglepett partnerére. 
- Hova mész? – kérdezte a lány szája. 
Válaszként a fiú felhúzta a vállait, aprót intett a kezével, hogy gyere, majd elfordult. 
A lány utána ment, megérintette Sanyit, hogy tudja itt van. A fiú hirtelen megfordult, megfogva a kezet magához húzta Évit és felemelte, majd egy fotel széles karfájára letéve őt újra beléhatolt és lendületesen ott folytatta, ahol az ágyban abbahagyták. Évi elégedett nyögéssel nyugtázta az ötletet, belekapaszkodott a fiú nyakába, terpesztett ahogy csak tudott, és várta, hogy a rózsaszín hullámok egyre erősebb bizsergetéssel mossák ki a jelent a fejéből. 

Nem várt hiába, az örömhullámok szökőárként árasztották el testét, nem is egyszer. A második élvezés már elgyengítette a maradék kis öntudatát is, és a harmadik hullám már nem talált csak egy végletekig zsibbadt akaratot a csukott szemek mögött. Kiszabadultak az idáig gúzsba kötött kiáltások és mozdulatok, így vette át a test az uralmat. Bepótlandó, amit eddig a szellem nem engedett, most tobzódott teste a szabadságban. Beestek a fotelba, majd le a földre. Évi már nem bírta tovább, teste végleg feloldódott a gyönyörbe, Sanyi még az utolsókat lökte. Soha nem elégült még ki ennyire, mint most Évibe, az alatta ernyedten remegő lányba. Nem érezték, hogy mennyi időt töltöttek így a fotel előtt fekve. Évi állt fel elsőnek, kezét a lába közé szorította, mivel amit Sanyi belé lövellt, az most elkezdett kifolyni. Lassan, egymást nézve öltöztek, mindketten tudták, hogy testük közelebb áll a másikhoz, mint lelkük, de ez most bőven elég volt. 

Találkoztak még, de két hónap múlva, Évinek új udvarlója akadt. Úgy hagyta ott Sanyit, hogy annyit sem mondott neki, hogy „bárányfelhő”. Sanyi leporolta táblácskáját és még sok lányt tett boldoggá. Évi után már csak egyszer kellett használnia, mert ahogy „szabad” lett, már is volt új jelentkező. Éva soha nem vallotta be magának, de azt hitte, hogy Sanyi után már csak jobb jöhet. Nem így lett. Évek múlva felhívta őt. A felesége vette fel, és amikor emlékeztette arra, hogy Sanyi süket, és nincs értelme a telefonhoz hívnia, elsírta magát. Talán magát siratta, talán a zizegő réteket, talán egy fiút, aki nem olyan, mint a többi, de most már tudta, hogy pont ezt kereste.

Van nékem egy furcsa hóbortom. Ha úgy alakul, meghívok ebédelni egy hajléktalant. Persze nem valami fényes helyre, mert néha még Mekiből is kihajítanak miattuk, de egy kifőzde, vagy egy gyorsbüfé terasza alkalmas hely lehet. Bevallom, ezen az úton nem valami meggyőződéses karitatív szándék indított el, inkább egy szeszély. Ebédelni indultam, és a büfé bejárattól nem messze állt az első kéregető, aki elindította a lavinát. Már messziről észrevettem, és akkor édesanyám története jutott eszembe. Egyszer becsöngetett hozzá egy koldus, akinek a rimánkodására kenyeret, konzervet és egy Rámát vitt a kapuhoz. A siránkozó ember amint meglátta, hogy ételt kap és nem pénzt, otthagyta anyámat. Valamit mondott is, amire nem emlékszem, de azóta jószándékú édesanyám nem nyit ajtót senkinek, akiről lerí, hogy kérni jött. 

Amikor odaértem hozzá, egyből elkezdte mondani a valószínűleg sokszor ismételt kérlelő mondókáját. Leállítottam, és meghívtam ebédelni. Megmondom az őszintét, arra számítottam, hogy visszautasít, de nem ez történt. Lehajolt a kis dobozkáért, amiben a pénze volt, beleöntötte a vélhetőleg összes holmiját tartalmazó reklámtáskába, és azt mondta, hogy "mehetünk". 
Nem szóltunk egy szót sem, amíg le nem ültünk. Nem készültem a helyzetre, kissé megilletődtem. A hajléktalan törte meg a szótlanságot, bemutatkozott. 
- Károly vagyok. - mondta. A családneve elhallgatása számomra nem csak a kapcsolatunk egyszerűségére és rövid távúságára utalt, de az emberre is, aki már "csak" Károly. 
- Péter vagyok, szia! - mondtam erre, valahogy úgy érezve, hogy bármennyire is furcsa, de a tegeződés az, amivel megtisztelem. 
- Mit akarsz tőlem Péter? - kérdezte, amivel zavarba hozott, mert igazán nem akartam tőle semmit. Arra gondoltam, hogy talán számít valami érdekre, hogy a hasonló esetek csak is valami szándék kapcsán jöhettek létre mostani életében. 
- Beszélgetni. - nyögtem ki, hogy válaszoljak valamit. 
- Neked valami nagy bajod lehet, ha velem akarsz beszélgetni, de ha fizeted az ebédemet, akkor beszélhetünk bármiről.- mondta, és kinyitotta a kissé elhasználódott étlapot. 
Az öreg, aki talán alig múlt ötven, babgulyást rendelt öt szelet kenyérrel, mondván, neki a társára is gondolni kell. 
- Mikor hívtak meg utoljára ebédelni? - tudakoltam, hátha kiderül, hogy milyen szándékra is gondolt, amikor az én indítatásomat akarta megtudni. 
- Soha! Sőt, ebből a büféből még egyszer sem kaptam enni, se egy szelet kenyeret, se valami ehető maradékot. Viszont egy puccos autó mindennap megáll itt zárás után, és egy kikent nőci viszi el az aznap kisütött hurkát, kolbász és oldalast a kutyáinak. - tette hozzá. 
Meglepő módon, számonkérést nem éreztem a hangjában. Csak nyersen és felhang nélkül tájékoztatott, a hallgatóra bízva a tanulság elkészítését. 
- Hogy jutottál ide? - kérdeztem, csak hogy történjen valami. 
- Vidéki vagyok, az építőiparban dolgoztam, az asszonnyal összevesztem a cégem pedig megszűnt. - mondta, mintha világ egyik legtermészetesebb folyamatát mesélné. - A munkásszállóból hotel lett, én pedig mehettem az utcára. - folytatta, miközben úgy bújta az étlapot, mintha megbánta volna, hogy babgulyást rendelt a sok más finomság helyett. 
- Szomorú! - buggyant fel belőlem önkéntelenül. 
- És akkor mi van? Kifizeted a kajámat, azután mész vissza a jó kis életedbe, és azt hiszed, hogy tettél valamit a szegényekért. 
Kicsit zavarba kerültem, nem csak azért, mert volt némi igazság abban, amit mondott, habár nem ezért hívtam meg, de azért is, mert köszönet helyett dorgálást kaptam. Érkezett az ennivaló, így könnyen hagytam válasz nélkül a vádat. Csendben enni kezdtünk. Törte a kenyeret nem harapta, és időnként egy csipetet a zsebébe dugott. Talán szememben megláthatta az értetlenséget, ezért mélyen a zsebébe nyúlt és előhúzott egy egeret. 
- Ő a társam! - mutatta be. Ezt oly természetességgel tette, mintha egy igazi ember állt volna mellettünk. Nem mertem körülnézni, csak reméltem, hogy mindenki más csak is a tányérját figyeli. 
A társ visszakerült a "lakásába", a tányérok kiürültek, de én nem tudtam úrrá lenni meglepetéseimen. Fizettem és elköszöntünk. Aznapra végleg a hatása alá kerültem, nehezen tudtam másra gondolni. Károly manapság is rendszeresen az eszembe jut, egyszer vissza is mentem, de nem találtam meg. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele, pedig tudom, hogy nem ő érdekel, csak szokatlansága, csak is az élmény vonz, amit számomra nyújthat. Nem tudok, nem is akarok segíteni sem a Károlyokon, sem a Sándorokon, vagy Istvánon, de az Erzsébeteken és Évákon sem. Ez nem áll módomban. Magamat akarom csak szórakoztatni és elgondolkodtatni, én akarok több lenni általuk. Én is csak elvenni akarok tőlük valami megfizethetetlent, amit üveggyöngyök helyett ebéddel fizetek ki.

Néha léha lepedők és lomha takarók lágy takarásában ébredek ismeretlen szép szemek vággyal teli sugarában. Gyűrött emlékeim, mint édes papírból gyúrt galacsin rejtik a tegnapot az alkohollal átitatott rostokon. Ki vagy te gyönyörtünemény? Ki lakik szép testedben? Kérdezem csak magamtól, és csodálom önnön másságom, azt, aki szesztől tehetetlen agyával ilyen csábításra képes. Vajon milyen lehetek, amikor ittasan korlátaimat vesztve magam csábítok? 

Magam, aki én vagyok, feloldott külsőm meztelen valójában. Nem ismerem azt a valakit, aki ugyan én vagyok, de sohasem találkozunk. Én akkor megyek, amikor ő jön, nincs felület, amin közös létünk kezet foghatna. Nézem a lányt, eszementen szép, a lelke cirmos, a feneke kerek, bőre tejfel. Innom kellene valamit, mert szavamra vár, a tegnapira, arra a szépre, amiről azt hitte, hogy a szó, ami hallik, a testemből származik, így egyenlő velem. Mondanom kellene valamit, úgy, mint tegnap éjjel, de nem törhetem meg a varázst, inkább csak hallgatok, mint bölcs varázsló a leleplező kérdés után. Ha szép kocsim lenne és flancos nyaralóm, talán józanul karcos szavaim korlátait átugorhatnám, de rozsdától vacogó autóm albérletbe vezető lovas hintaján kevés lenne a szesztelen szövegem kétes magyarázata. Édes kincsem, angyalszemű lánykám, mondd meg kérlek, hogy mi áron rohannál velem a hétköznapok szürke falának konok fejjel? Mi lenne az, amiért józan eszem egyszerű fonalát összegabalyítanád saját aranyzsinóroddal? 

Felkönyökölök, nézem hibátlan szemöldökét és paradicsomajkát. Beszél, érdeklődik, kívánságom lesi. Igen, egy kávé jól esne, mondom, ebből baj nem lehet, talán a nagyok is így mondják. Meztelen testéről ledobja a takarót, feláll, nem szégyenkezik, mosolyogva néz rám, tudja, hogy mozgó testének látványa örömet okoz. Örül, hogy örülök, boldogságunk pillantásunkban válik valósággá. Anyám! Temetem kezembe arcom, amint már nem lát. Mit vétkeztem én? Miért nem vagyok olyan, mint részegen? Sokan kötekednek és bántják a világot, ha isznak, én csak csábítok. De, ahogy józanon rendes, aki tegnap még pofán vert, és bocsánatodért esedez, én suta bohóccá válok, minden csábítók ellentéteként. Verjen az isten korai halállal, inkább, mint efféle kínnal. Legyek inkább pap, vagy befele fordult megszállott, de szép nők érintését ne kövesse kiábrándult másnapi mosoly. 
Nem érdekel, kell a nő, megvadulok szépségéért. Amíg a kévét várja, azt a szörcsögő fekete levet, amit az alumínium szerkezet köhög ki magából, szétnézek. Ruhátlan kóválygok az ismeretlen szobákban, keresem a forrást a bárszekrényt, a lehetőséget, hogy én legyek én. Találok valamit, valami brandys kotyvaszt, valamit, ami nem kellett ez idáig senkinek. Mindegy, csak alkohol legyen benne, csak had lehessek megint én, aki ugyan itt van mindig, de a falaim megmásítják szavait, gátlásaim átírják gondolatait. 

Fémtálcán hozza a keser fekete levet, a cukrot és a tejet kis ibrikekben mellékelte, hogy kívánságom szerint adagolhassam. Még mindig mezítelen, ő egy angyal, aki hozza az isten reggeli italát. Fejemben érzem, hogy kezdődik az őrségváltás. Megy a bohóc, és jövök én. Én jövök, akit tegnap megismert lány, a lány, aki zsenge és csodafeszes, és mindjárt itt lesz az is, aki neki kell. A forró csészét két tenyerem közzé szorítom, mint aki fázik, és már mosolygó szemmel nézem őt, mint a tegnap derekán, amikor megpillantottam a bárszékből. Lerakja fekete italát, és szemem sugallatára pőre mellét simítja csábítón. Pont úgy, mint tegnap, akkor még persze csak a szöveten át, kacér pillantások kihívó tüzében. Itthon vagyok. Érzem, hogy megint hatással vagyok, leomlott falaim adta szabadságában gátlás nélkül garázdálkodhatok. Gondolkodás nélkül mondom a vicceset a kábítót, dicsérem és csábítom. Ahogy mondom milyen a bőre érintése, közelít, ahogy mondom milyen csókja, megérint. Nem kell simogatni, mert remeg, nem kell semmit tennem, mert testemre heged. Hozzám húzzák testét a szavaim, eggyé leszünk, mint a folyó és a meder. Mocorog és ölel, dörgölődik és szeret, akar és kíván, beterít, mint az édes lekvár. Mágia és varázslat, trükk és szemfényvesztés, csak a szemeim nézzék, mert csalok. Bár a megoldást nem ismerem, a bűvész még is én vagyok. Magamra öltöm valós énem ideiglenes álruháját, és már is varázsolok. 

Abraka-dabra, legyen lány az ágyba. És lesz! Lesz, amíg maradok, amíg a szesz magamnál tart. De tudom, hogy eljön még az a mámoros pillanat, amikor azt szeretném, hogy engem szeressen, engem, aki nem csak ilyen vagyok, mint ahogy megismert. Engem, aki koptatom a szürke aszfaltot, aki zsömlét eszem kolbásszal, és hangosan horkolok. Engem, aki jobban szereti őt józanon, mint részegen, csak nem pont úgy mondom reggel, mint a mámoros éjjelen. Nem szeretem látni a szemek hajlatában azt a kis kérdő ráncocskát, ami azt kérdi, hogy, tényleg ez az a pasi, aki tegnap kellett nekem? Ha ez megjelenik, tudom, hogy nekem végem, tudom, elszállt minden porszem, amit elhintettem. Ettől rettegek, erről álmodok nappal, józan gondom kínzó mámorában. 

De most jöjjön az erjesztett kéj, tomboljon a hideg pincékben gyűjtött türelmes energia, vágyam kérgeit oldja fel az áldott nedű. Hogyan kell sejtig hatoló bizsergést kelteni? Nem tudom. Mégis, kezem pont úgy érint, ajkam pont ott harap a rugalmas fenékbe, hogy vágyrózsák száraz magvai teremnek virágot egyetlen perc alatt. A kérdést a válasz mossa el, a hitet a bizonyság írja felül. Igen, van, amit nem is gondolsz, van olyan öröm, ami elképzelni sem tudtál, mert nem volt mihez képest. A lány szeme fennakad, pedig még csak bőrének hízelgek, hagyom, hogy hevülete illatos párát izzadjon. Elszáll belőle minden akarat, kikapcsolt agya öröm gombolyaggá alakul, csak érezni akar engem és a belőlünk fakadó örömöt. Minden szépséges darabkáját felkínálja érintéseim tüzének, elfelejtett könyökhajlatokban szisszen fel a láz. Nekem dúdolja saját dallamunk, akaratlan hangjait én csalom elő, testén, mint hangszeren játszva kései szerenádot. Önkéntelen rángások és remegések járatnak testével örömtáncot, de most tétován felém nyúl, és ékemnél fogva magába húz. 

Megyek már kicsi drágám, teszem a dolgom, ne izgulj, tart még a mutatvány! Mint a lokomotív fűtője rakom testemet a tűzbe, és izzó szénként keltek roppant energiákat. Fehér gőzmozdonyunk kigurul ágyunk állomásáról és illatos ligeteken át gyorsulunk kék tengerek felé. Sínek nélkül száguldunk a tükör óceánon, fehér hegyek felett szállunk orgona illatú hűvös reggelen. Zenél a kéj, zenekar nélküli bűvös szimfóniát zsongít fülünkbe. Láttunkra illatos fügék pukkannak szét, szórva ezüst szikrákat. 

Lassan halványodik a csodavilág, fák és bokrok suhannak el koszos ablakom előtt, és rozzant állomások szürke falai mellől integet a borostás vasutas. Később már ezeket sem látom, múlik az alkohol hatása, csak én vagyok itt az ágyban, és szeretkezek egy tündérrel. Már nem vagyok mágus, persze ez neki nem számít, ő még hiszi, hogy tart a varázslat. Gyomromba mar a kotyvasz, és fejembe kelt zsibbadt kínokat. Nem tehettem mást, azt kellett innom, ami volt. Most visszaüt a kényszer, és már nem szeretkezek, csak dugom a csajt, már nem szárnyalok, csak élvezem. Élvezek, és velem élvez. 

Ő még nincs itt, talán a holdon jár, apró ugrásokkal repked a napfényes semmiben. Remegő pilláit lassan elrendezi szépséges szemei felett, és mosolygós köszönet gyanánt kezeivel magához húz. Szeretlek! Rebegi, de nekem hirtelen gombóccá szorul a gyomrom, nem enged, így bűzös tartalmát arcára öklendem. Azután újabb, és újabb görcsök jönnek, telehányom az ágyat. Végem van és szenvedek. Magamban kicsit örülök, hogy ennyi is jutott, és talán megmenekültem a kínos magyarázatok esetlen csatájától. Még görnyedek, ő elszalad. Mondanám, hogy már itt sem vagyok, de nincs hang a torkomban. Savas íz marja orrom is, készülő görcs fogja le gégémet. Még görcsölök néhányat, rosszul vagyok. Kínosnak tűnik ittlétem, mennem kellene. Egy rövid mosodást tervezek, ahogy lassan múlik a kín, öltözök és elmegyek. Visszatér, rendbe rakta magát, nekem nedves törlőt hoz és megsimítja hátamat. Jobban vagy? Kérdezi. Jobban, mindjárt megyek! Felelem. Nem menj, marasztal, hiszen nem jól vagy, mondja. Ne haragudj rám, kérlek, hogy ilyet tettem, megtörtént, nincs mentségem. Semmi baj, válaszol és igaznak érzem szavát. Mennem kell, mert menten beléd szeretek, és úgy nehezebb hazáig az út. 

Maradj nyugodtan, mondja és mosolyog, látván, hogy javulok. De engem nem tudhatsz szeretni, hisz látod milyen vagyok! Mondom, és durván nézem, hogy lássa komolyan gondolom. Ebben tévedsz, mondja. Tudod, amikor rosszul lettél, először csak aggódás volt eszembe, hogy vajon mi lehet veled. Nem érdekelt a bűz és a mocsok, csak az, hogy rajtad hogy segíthetek. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de valami megváltozott. Lehet, hogy most kinevetsz, de ez olyan, mintha ittam volna. Egyszer már történt velem ilyen, akkor egy magyarázat volt, a szerelem. Nem tudom, hogy mit tettél velem egy nap alatt, vagy talán annyi sem volt, de úgy érzem, hogy törődnék veled, mert az nekem jó. Nem hiszek neki. Valahogy túl mesés ez az egész. Figyelj, ha törődni akarsz velem, légy szíves szerezz egy sört! Jó? Jó, mondja, és elrobog. Magamban haldoklom egy picit, hideg ujjak markolják gyomrom. 

Kimegyek, lezuhanyozok. Hidegre állítom a vizet, kissé magamhoz térek. Most nem tudok másra gondolni, csak a hűs pezsgésre, ami enyhülést hozhat bensőmbe. Nem érdekel a lány, csak az, hogy hoz-e sört. A tükörbe nézek, látványomra hánynék még egyet, ha lenne még mit kiadnom. Na jó, egy kicsit hazudok, érdekel a nő, de az agyamba égetett forgatókönyv alapján most pökhendi passzivitásba kellene vonulnom. Valami nem stimmel. A gyomrom kínjai a régiek, de lelkem kettőre zárt reteszét kérdések nyitogatják. Mi van, ha megtört az átok, mi van, ha van valaki, aki képes kettős életem egybeforrt egységét őszintén szeretni? Áh, ez nem lehet, nincs magyarázat ilyen tettre! Elzárom a vizet, törülközök, és öltözök. Nincs zaj, nincs senki a környéken, nincs sör, nincs lány. Benézek még az ágyas szobába, a rettenet a régi, mocskom ott díszeleg. Nincs megoldás, mindig ilyen a vége, csak szeretném, hogy másként legyen. Terhemmel a vállamon lépek le. Kicsit keresem őt, egy lányt sörrel a kezében, kicsit tudom, hogy úgy sem jön. Megállok a sarkon, egy taxira teszem fel az összes tétet. Az nyer, aki előbb jön. A taxi a befutó. Hazaérek, a hűtőig rohanok. Pisszeg a sör, mikor ledobja kalapját. Rendben, csöndben iszlak, gondolom és kortyolom. Legurul félig, majd egészen, leszek jobban, majd megint részeg. Fantasztikusan szép volt a lány, talán nem látok ilyet soha már. Nem baj, jön majd újabb és újabb, amíg életem kitart. Mindig az utolsó a legszebb, nyugtatom magam. 

Megszólal a mobil, zenéli a divatos dallamot. Na, ki lesz holnap porondon? Pillanatra feledem gondjaim, de a hang kijózanít. 
- Szia! – sír, szipog. 
- Szia! – köhintek egyet. 
- Hova tűntél? 
- Haza jöttem, azt hittem ezt akarod. 
- --------- - nincs válasz, csak sír 
- Mi bajod? – kérdezem. 
- Semmi, csak hiányzol! 
- Már is? 
- Ne bánts, kérlek! 
- Visszamenjek? - kérdezem, és nem értem, hogy miért mondom ezt. 
- Gyere! – és lerakja. 

Elindult velem a kék aszfaltbárka, visz a fekete óceánon, háztömb szigeteket kerülgetve. Nincs jegyem, nincs söröm, keser a kedvem. Leszállok egy ismerős bárnál, csak egy korty kell, hogy jól tudjak majd vigasztalni. Egy ismerősbe botlok, áthív egy másik helyre. Csak egy kicsit! Rendben? Rendben, és megyek. És megyek, csak megyek, és jönnek újabb a furcsa reggelek. 

R. Kovács Péter

Kritika, Setétkörnyei Soó Balázs A beszáradt könnyek sikolya c. regényéről: