Néha léha lepedők és lomha takarók lágy takarásában ébredek ismeretlen szép szemek vággyal teli sugarában. Gyűrött emlékeim, mint édes papírból gyúrt galacsin rejtik a tegnapot az alkohollal átitatott rostokon. Ki vagy te gyönyörtünemény? Ki lakik szép testedben? Kérdezem csak magamtól, és csodálom önnön másságom, azt, aki szesztől tehetetlen agyával ilyen csábításra képes. Vajon milyen lehetek, amikor ittasan korlátaimat vesztve magam csábítok?
Magam, aki én vagyok, feloldott külsőm meztelen valójában. Nem ismerem azt a valakit, aki ugyan én vagyok, de sohasem találkozunk. Én akkor megyek, amikor ő jön, nincs felület, amin közös létünk kezet foghatna. Nézem a lányt, eszementen szép, a lelke cirmos, a feneke kerek, bőre tejfel. Innom kellene valamit, mert szavamra vár, a tegnapira, arra a szépre, amiről azt hitte, hogy a szó, ami hallik, a testemből származik, így egyenlő velem. Mondanom kellene valamit, úgy, mint tegnap éjjel, de nem törhetem meg a varázst, inkább csak hallgatok, mint bölcs varázsló a leleplező kérdés után. Ha szép kocsim lenne és flancos nyaralóm, talán józanul karcos szavaim korlátait átugorhatnám, de rozsdától vacogó autóm albérletbe vezető lovas hintaján kevés lenne a szesztelen szövegem kétes magyarázata. Édes kincsem, angyalszemű lánykám, mondd meg kérlek, hogy mi áron rohannál velem a hétköznapok szürke falának konok fejjel? Mi lenne az, amiért józan eszem egyszerű fonalát összegabalyítanád saját aranyzsinóroddal?
Felkönyökölök, nézem hibátlan szemöldökét és paradicsomajkát. Beszél, érdeklődik, kívánságom lesi. Igen, egy kávé jól esne, mondom, ebből baj nem lehet, talán a nagyok is így mondják. Meztelen testéről ledobja a takarót, feláll, nem szégyenkezik, mosolyogva néz rám, tudja, hogy mozgó testének látványa örömet okoz. Örül, hogy örülök, boldogságunk pillantásunkban válik valósággá. Anyám! Temetem kezembe arcom, amint már nem lát. Mit vétkeztem én? Miért nem vagyok olyan, mint részegen? Sokan kötekednek és bántják a világot, ha isznak, én csak csábítok. De, ahogy józanon rendes, aki tegnap még pofán vert, és bocsánatodért esedez, én suta bohóccá válok, minden csábítók ellentéteként. Verjen az isten korai halállal, inkább, mint efféle kínnal. Legyek inkább pap, vagy befele fordult megszállott, de szép nők érintését ne kövesse kiábrándult másnapi mosoly.
Nem érdekel, kell a nő, megvadulok szépségéért. Amíg a kévét várja, azt a szörcsögő fekete levet, amit az alumínium szerkezet köhög ki magából, szétnézek. Ruhátlan kóválygok az ismeretlen szobákban, keresem a forrást a bárszekrényt, a lehetőséget, hogy én legyek én. Találok valamit, valami brandys kotyvaszt, valamit, ami nem kellett ez idáig senkinek. Mindegy, csak alkohol legyen benne, csak had lehessek megint én, aki ugyan itt van mindig, de a falaim megmásítják szavait, gátlásaim átírják gondolatait.
Fémtálcán hozza a keser fekete levet, a cukrot és a tejet kis ibrikekben mellékelte, hogy kívánságom szerint adagolhassam. Még mindig mezítelen, ő egy angyal, aki hozza az isten reggeli italát. Fejemben érzem, hogy kezdődik az őrségváltás. Megy a bohóc, és jövök én. Én jövök, akit tegnap megismert lány, a lány, aki zsenge és csodafeszes, és mindjárt itt lesz az is, aki neki kell. A forró csészét két tenyerem közzé szorítom, mint aki fázik, és már mosolygó szemmel nézem őt, mint a tegnap derekán, amikor megpillantottam a bárszékből. Lerakja fekete italát, és szemem sugallatára pőre mellét simítja csábítón. Pont úgy, mint tegnap, akkor még persze csak a szöveten át, kacér pillantások kihívó tüzében. Itthon vagyok. Érzem, hogy megint hatással vagyok, leomlott falaim adta szabadságában gátlás nélkül garázdálkodhatok. Gondolkodás nélkül mondom a vicceset a kábítót, dicsérem és csábítom. Ahogy mondom milyen a bőre érintése, közelít, ahogy mondom milyen csókja, megérint. Nem kell simogatni, mert remeg, nem kell semmit tennem, mert testemre heged. Hozzám húzzák testét a szavaim, eggyé leszünk, mint a folyó és a meder. Mocorog és ölel, dörgölődik és szeret, akar és kíván, beterít, mint az édes lekvár. Mágia és varázslat, trükk és szemfényvesztés, csak a szemeim nézzék, mert csalok. Bár a megoldást nem ismerem, a bűvész még is én vagyok. Magamra öltöm valós énem ideiglenes álruháját, és már is varázsolok.
Abraka-dabra, legyen lány az ágyba. És lesz! Lesz, amíg maradok, amíg a szesz magamnál tart. De tudom, hogy eljön még az a mámoros pillanat, amikor azt szeretném, hogy engem szeressen, engem, aki nem csak ilyen vagyok, mint ahogy megismert. Engem, aki koptatom a szürke aszfaltot, aki zsömlét eszem kolbásszal, és hangosan horkolok. Engem, aki jobban szereti őt józanon, mint részegen, csak nem pont úgy mondom reggel, mint a mámoros éjjelen. Nem szeretem látni a szemek hajlatában azt a kis kérdő ráncocskát, ami azt kérdi, hogy, tényleg ez az a pasi, aki tegnap kellett nekem? Ha ez megjelenik, tudom, hogy nekem végem, tudom, elszállt minden porszem, amit elhintettem. Ettől rettegek, erről álmodok nappal, józan gondom kínzó mámorában.
De most jöjjön az erjesztett kéj, tomboljon a hideg pincékben gyűjtött türelmes energia, vágyam kérgeit oldja fel az áldott nedű. Hogyan kell sejtig hatoló bizsergést kelteni? Nem tudom. Mégis, kezem pont úgy érint, ajkam pont ott harap a rugalmas fenékbe, hogy vágyrózsák száraz magvai teremnek virágot egyetlen perc alatt. A kérdést a válasz mossa el, a hitet a bizonyság írja felül. Igen, van, amit nem is gondolsz, van olyan öröm, ami elképzelni sem tudtál, mert nem volt mihez képest. A lány szeme fennakad, pedig még csak bőrének hízelgek, hagyom, hogy hevülete illatos párát izzadjon. Elszáll belőle minden akarat, kikapcsolt agya öröm gombolyaggá alakul, csak érezni akar engem és a belőlünk fakadó örömöt. Minden szépséges darabkáját felkínálja érintéseim tüzének, elfelejtett könyökhajlatokban szisszen fel a láz. Nekem dúdolja saját dallamunk, akaratlan hangjait én csalom elő, testén, mint hangszeren játszva kései szerenádot. Önkéntelen rángások és remegések járatnak testével örömtáncot, de most tétován felém nyúl, és ékemnél fogva magába húz.
Megyek már kicsi drágám, teszem a dolgom, ne izgulj, tart még a mutatvány! Mint a lokomotív fűtője rakom testemet a tűzbe, és izzó szénként keltek roppant energiákat. Fehér gőzmozdonyunk kigurul ágyunk állomásáról és illatos ligeteken át gyorsulunk kék tengerek felé. Sínek nélkül száguldunk a tükör óceánon, fehér hegyek felett szállunk orgona illatú hűvös reggelen. Zenél a kéj, zenekar nélküli bűvös szimfóniát zsongít fülünkbe. Láttunkra illatos fügék pukkannak szét, szórva ezüst szikrákat.
Lassan halványodik a csodavilág, fák és bokrok suhannak el koszos ablakom előtt, és rozzant állomások szürke falai mellől integet a borostás vasutas. Később már ezeket sem látom, múlik az alkohol hatása, csak én vagyok itt az ágyban, és szeretkezek egy tündérrel. Már nem vagyok mágus, persze ez neki nem számít, ő még hiszi, hogy tart a varázslat. Gyomromba mar a kotyvasz, és fejembe kelt zsibbadt kínokat. Nem tehettem mást, azt kellett innom, ami volt. Most visszaüt a kényszer, és már nem szeretkezek, csak dugom a csajt, már nem szárnyalok, csak élvezem. Élvezek, és velem élvez.
Ő még nincs itt, talán a holdon jár, apró ugrásokkal repked a napfényes semmiben. Remegő pilláit lassan elrendezi szépséges szemei felett, és mosolygós köszönet gyanánt kezeivel magához húz. Szeretlek! Rebegi, de nekem hirtelen gombóccá szorul a gyomrom, nem enged, így bűzös tartalmát arcára öklendem. Azután újabb, és újabb görcsök jönnek, telehányom az ágyat. Végem van és szenvedek. Magamban kicsit örülök, hogy ennyi is jutott, és talán megmenekültem a kínos magyarázatok esetlen csatájától. Még görnyedek, ő elszalad. Mondanám, hogy már itt sem vagyok, de nincs hang a torkomban. Savas íz marja orrom is, készülő görcs fogja le gégémet. Még görcsölök néhányat, rosszul vagyok. Kínosnak tűnik ittlétem, mennem kellene. Egy rövid mosodást tervezek, ahogy lassan múlik a kín, öltözök és elmegyek. Visszatér, rendbe rakta magát, nekem nedves törlőt hoz és megsimítja hátamat. Jobban vagy? Kérdezi. Jobban, mindjárt megyek! Felelem. Nem menj, marasztal, hiszen nem jól vagy, mondja. Ne haragudj rám, kérlek, hogy ilyet tettem, megtörtént, nincs mentségem. Semmi baj, válaszol és igaznak érzem szavát. Mennem kell, mert menten beléd szeretek, és úgy nehezebb hazáig az út.
Maradj nyugodtan, mondja és mosolyog, látván, hogy javulok. De engem nem tudhatsz szeretni, hisz látod milyen vagyok! Mondom, és durván nézem, hogy lássa komolyan gondolom. Ebben tévedsz, mondja. Tudod, amikor rosszul lettél, először csak aggódás volt eszembe, hogy vajon mi lehet veled. Nem érdekelt a bűz és a mocsok, csak az, hogy rajtad hogy segíthetek. Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de valami megváltozott. Lehet, hogy most kinevetsz, de ez olyan, mintha ittam volna. Egyszer már történt velem ilyen, akkor egy magyarázat volt, a szerelem. Nem tudom, hogy mit tettél velem egy nap alatt, vagy talán annyi sem volt, de úgy érzem, hogy törődnék veled, mert az nekem jó. Nem hiszek neki. Valahogy túl mesés ez az egész. Figyelj, ha törődni akarsz velem, légy szíves szerezz egy sört! Jó? Jó, mondja, és elrobog. Magamban haldoklom egy picit, hideg ujjak markolják gyomrom.
Kimegyek, lezuhanyozok. Hidegre állítom a vizet, kissé magamhoz térek. Most nem tudok másra gondolni, csak a hűs pezsgésre, ami enyhülést hozhat bensőmbe. Nem érdekel a lány, csak az, hogy hoz-e sört. A tükörbe nézek, látványomra hánynék még egyet, ha lenne még mit kiadnom. Na jó, egy kicsit hazudok, érdekel a nő, de az agyamba égetett forgatókönyv alapján most pökhendi passzivitásba kellene vonulnom. Valami nem stimmel. A gyomrom kínjai a régiek, de lelkem kettőre zárt reteszét kérdések nyitogatják. Mi van, ha megtört az átok, mi van, ha van valaki, aki képes kettős életem egybeforrt egységét őszintén szeretni? Áh, ez nem lehet, nincs magyarázat ilyen tettre! Elzárom a vizet, törülközök, és öltözök. Nincs zaj, nincs senki a környéken, nincs sör, nincs lány. Benézek még az ágyas szobába, a rettenet a régi, mocskom ott díszeleg. Nincs megoldás, mindig ilyen a vége, csak szeretném, hogy másként legyen. Terhemmel a vállamon lépek le. Kicsit keresem őt, egy lányt sörrel a kezében, kicsit tudom, hogy úgy sem jön. Megállok a sarkon, egy taxira teszem fel az összes tétet. Az nyer, aki előbb jön. A taxi a befutó. Hazaérek, a hűtőig rohanok. Pisszeg a sör, mikor ledobja kalapját. Rendben, csöndben iszlak, gondolom és kortyolom. Legurul félig, majd egészen, leszek jobban, majd megint részeg. Fantasztikusan szép volt a lány, talán nem látok ilyet soha már. Nem baj, jön majd újabb és újabb, amíg életem kitart. Mindig az utolsó a legszebb, nyugtatom magam.
Megszólal a mobil, zenéli a divatos dallamot. Na, ki lesz holnap porondon? Pillanatra feledem gondjaim, de a hang kijózanít.
- Szia! – sír, szipog.
- Szia! – köhintek egyet.
- Hova tűntél?
- Haza jöttem, azt hittem ezt akarod.
- --------- - nincs válasz, csak sír
- Mi bajod? – kérdezem.
- Semmi, csak hiányzol!
- Már is?
- Ne bánts, kérlek!
- Visszamenjek? - kérdezem, és nem értem, hogy miért mondom ezt.
- Gyere! – és lerakja.
Elindult velem a kék aszfaltbárka, visz a fekete óceánon, háztömb szigeteket kerülgetve. Nincs jegyem, nincs söröm, keser a kedvem. Leszállok egy ismerős bárnál, csak egy korty kell, hogy jól tudjak majd vigasztalni. Egy ismerősbe botlok, áthív egy másik helyre. Csak egy kicsit! Rendben? Rendben, és megyek. És megyek, csak megyek, és jönnek újabb a furcsa reggelek.
R. Kovács Péter
