Van nékem egy furcsa hóbortom. Ha úgy alakul, meghívok ebédelni egy hajléktalant. Persze nem valami fényes helyre, mert néha még Mekiből is kihajítanak miattuk, de egy kifőzde, vagy egy gyorsbüfé terasza alkalmas hely lehet. Bevallom, ezen az úton nem valami meggyőződéses karitatív szándék indított el, inkább egy szeszély. Ebédelni indultam, és a büfé bejárattól nem messze állt az első kéregető, aki elindította a lavinát. Már messziről észrevettem, és akkor édesanyám története jutott eszembe. Egyszer becsöngetett hozzá egy koldus, akinek a rimánkodására kenyeret, konzervet és egy Rámát vitt a kapuhoz. A siránkozó ember amint meglátta, hogy ételt kap és nem pénzt, otthagyta anyámat. Valamit mondott is, amire nem emlékszem, de azóta jószándékú édesanyám nem nyit ajtót senkinek, akiről lerí, hogy kérni jött.
Amikor odaértem hozzá, egyből elkezdte mondani a valószínűleg sokszor ismételt kérlelő mondókáját. Leállítottam, és meghívtam ebédelni. Megmondom az őszintét, arra számítottam, hogy visszautasít, de nem ez történt. Lehajolt a kis dobozkáért, amiben a pénze volt, beleöntötte a vélhetőleg összes holmiját tartalmazó reklámtáskába, és azt mondta, hogy "mehetünk".
Nem szóltunk egy szót sem, amíg le nem ültünk. Nem készültem a helyzetre, kissé megilletődtem. A hajléktalan törte meg a szótlanságot, bemutatkozott.
- Károly vagyok. - mondta. A családneve elhallgatása számomra nem csak a kapcsolatunk egyszerűségére és rövid távúságára utalt, de az emberre is, aki már "csak" Károly.
- Péter vagyok, szia! - mondtam erre, valahogy úgy érezve, hogy bármennyire is furcsa, de a tegeződés az, amivel megtisztelem.
- Mit akarsz tőlem Péter? - kérdezte, amivel zavarba hozott, mert igazán nem akartam tőle semmit. Arra gondoltam, hogy talán számít valami érdekre, hogy a hasonló esetek csak is valami szándék kapcsán jöhettek létre mostani életében.
- Beszélgetni. - nyögtem ki, hogy válaszoljak valamit.
- Neked valami nagy bajod lehet, ha velem akarsz beszélgetni, de ha fizeted az ebédemet, akkor beszélhetünk bármiről.- mondta, és kinyitotta a kissé elhasználódott étlapot.
Az öreg, aki talán alig múlt ötven, babgulyást rendelt öt szelet kenyérrel, mondván, neki a társára is gondolni kell.
- Mikor hívtak meg utoljára ebédelni? - tudakoltam, hátha kiderül, hogy milyen szándékra is gondolt, amikor az én indítatásomat akarta megtudni.
- Soha! Sőt, ebből a büféből még egyszer sem kaptam enni, se egy szelet kenyeret, se valami ehető maradékot. Viszont egy puccos autó mindennap megáll itt zárás után, és egy kikent nőci viszi el az aznap kisütött hurkát, kolbász és oldalast a kutyáinak. - tette hozzá.
Meglepő módon, számonkérést nem éreztem a hangjában. Csak nyersen és felhang nélkül tájékoztatott, a hallgatóra bízva a tanulság elkészítését.
- Hogy jutottál ide? - kérdeztem, csak hogy történjen valami.
- Vidéki vagyok, az építőiparban dolgoztam, az asszonnyal összevesztem a cégem pedig megszűnt. - mondta, mintha világ egyik legtermészetesebb folyamatát mesélné. - A munkásszállóból hotel lett, én pedig mehettem az utcára. - folytatta, miközben úgy bújta az étlapot, mintha megbánta volna, hogy babgulyást rendelt a sok más finomság helyett.
- Szomorú! - buggyant fel belőlem önkéntelenül.
- És akkor mi van? Kifizeted a kajámat, azután mész vissza a jó kis életedbe, és azt hiszed, hogy tettél valamit a szegényekért.
Kicsit zavarba kerültem, nem csak azért, mert volt némi igazság abban, amit mondott, habár nem ezért hívtam meg, de azért is, mert köszönet helyett dorgálást kaptam. Érkezett az ennivaló, így könnyen hagytam válasz nélkül a vádat. Csendben enni kezdtünk. Törte a kenyeret nem harapta, és időnként egy csipetet a zsebébe dugott. Talán szememben megláthatta az értetlenséget, ezért mélyen a zsebébe nyúlt és előhúzott egy egeret.
- Ő a társam! - mutatta be. Ezt oly természetességgel tette, mintha egy igazi ember állt volna mellettünk. Nem mertem körülnézni, csak reméltem, hogy mindenki más csak is a tányérját figyeli.
A társ visszakerült a "lakásába", a tányérok kiürültek, de én nem tudtam úrrá lenni meglepetéseimen. Fizettem és elköszöntünk. Aznapra végleg a hatása alá kerültem, nehezen tudtam másra gondolni. Károly manapság is rendszeresen az eszembe jut, egyszer vissza is mentem, de nem találtam meg. Fogalmam sincs, hogy mi lehet vele, pedig tudom, hogy nem ő érdekel, csak szokatlansága, csak is az élmény vonz, amit számomra nyújthat. Nem tudok, nem is akarok segíteni sem a Károlyokon, sem a Sándorokon, vagy Istvánon, de az Erzsébeteken és Évákon sem. Ez nem áll módomban. Magamat akarom csak szórakoztatni és elgondolkodtatni, én akarok több lenni általuk. Én is csak elvenni akarok tőlük valami megfizethetetlent, amit üveggyöngyök helyett ebéddel fizetek ki.
